Helyszínelők

Az amerikai Helyszínelők című sorozaton nézők százezrei csüngenek esténként. Meglepő fordulatok, high-tech felszerelés, sármos zsaruk. Már meg sem lepődünk, amikor a rejtélyes ügyben egy szinte láthatatlan, mikron nagyságú bizonyíték lesz a megoldás kulcsa. Az biztos, hogy a rendőrségről kialakított képet nagyban befolyásolja a népszerű sorozat.

Talán a magyar zsaruk is ámulva nézik amerikai kollégáik történeteit, miközben az ő polcaikon a laborokban nem gombra záródó, periodikusan villogó ledekkel ellátott dobozok őrzik a bizonyítékokat, hanem gondosan elmosott tejfölöspoharak, alufóliával fedve.

Nemrégiben brutális gyilkosságról érkezett hír egy nagyközségből, de már későn értem a helyszínre (ilyen is van), egyetlen rendőrrel sem találkoztam. Ilyenkor azért még sétálok egy kicsit, a falvakban jó eséllyel hasznos információkhoz juthat az újságíró. Ezzel nem is volt gond ezúttal sem. Dolgom végeztével éppen a kocsimhoz tartottam, amikor az út szélén -öt háznyira a gyilkosság helyétől- sötétvörös, sűrű masszára lettem figyelmes egy kerítés tövében. Vér -gondoltam elsőre, majd másodikra is, de nem olyan, mint amikor valakit orrba vernek és végigcsöpögteti az utcát.

Vettem a telefonomat és tárcsáztam a 107-et, majd elmondtam, mit találtam. Adatfelvétel, köszönet és kértek, hogy várjak a helyszínen. Negyed óra múlva meg is érkezett egy járőrautó, két rendőrrel, akik a helyszín biztosítására lettek kirendelve. Megszemlélték a pacát és kérdésemre, hogy vajon valóban vér-e, csak elterelő válaszokat adtak. Ahogy azt a szabályzat előírja nekik. Gondolom a nyakamban lógó fényképezőgéppel sem lettem szimpatikusabb számukra. Mindenesetre ők is körülnéztek és egy méterrel arrébb még több vért fedeztek fel, a füves árokban, de az utcanévtáblán is. Igaz, ez utóbbi már nem lehetett túl friss, még az én laikus szememmel nézve sem. Kb. fél óra várakozás után aztán megérkeztek a bűnügyi helyszínelők, civil ruhában, sötétkék, hagyományos rendszámmal felszerelt autóval. Üdvözlés után egyikük ránézett a pacára, megpiszkálta egy fűszállal, megállapította, hogy vér, majd lekukkantott az árokba. Két hümmögés, majd megszületett az eredmény: biztosan nem az áldozat vére. Szurkálás, kivéreztetés, a tetthely közelsége ide-vagy oda, semmi nem utalt arra, hogy a vér akár a meggyilkolt nőé lehetne. Mire felocsúdtam megköszönték a rendőrség tájékoztatását, elmondták, mennyire fontos az állampolgárok segítőkészsége és visszamentek az autójukhoz. Nekem viszont hiányérzetem volt. Ha látom, hogy alaposan megszemlélik a helyszínt, ha látom, hogy zacskóba, kémcsőbe, apró dobozkába, vagy bármibe legalább egy kis mintát tesznek, akkor nyugodt szívvel hajtok el onnan. Az sem érdekel, ha az első kukába kidobják, vagy egyszerűen nevetve kihajítják az ablakon a mintát, amikor már nem látom, de így bennem motoszkál a kérdés: mi van ha mégis volt köze az esethez? Csak egy kis hókusz-pókusz kellett volna az izgága állampolgár, azaz az én megnyugtatásomra, de ez most elmaradt. Azóta hangos krákoghatnékom támad, amikor Grissomék nagyítóval nézik végig a gyilkosság helyszínét és annak környékét és minden lehetséges mintát begyűjtenek. De azért még mindig hiszek a meséknek.